Csak a fényre nézzek!
(Jakab 1,2-3)
Beszélhetek Rólad sok nemeset, szépet,
de, hogy mi a való, mutatja az élet.
Hogyha reggelente felhő száll az égen,
és ha a fájdalom ostoroz már régen,
tudok-e örülni úgy a napkeltének,
mintha a bús felhők már ott sem lennének?
Tudok-e örülni, tudok-e szeretni,
tudok-e úgy tenni, hogy már nem fáj semmi?
A felhő az égen nincsen mindörökké,
egyszer kisüt a nap, a felhő a múlté.
De Te, éltem Napja, mindörökké ragyogsz,
felhős útjaimon engem kezemen fogsz.
Megtartó hűséged, szereteted érzem,
éltető fényedet szemeimmel nézem.
Hol van már a felhő, hova lett a vihar,
mely éltünk porából fergeteget kavar?
A Te lényed fénye oly gazdagon árad,
hogy a porfelhőből derült napfény támad.
Fájdalom ostora úgy simul lelkemre,
mintha minden csapás élet jele lenne.
A fájdalom útját Te már végigjártad,
engem ért csapások helyet kaptak Nálad.
Neked fájt először, ami engem érint,
nem tud már úgy fájni, hogy érezzem a kínt,
amit Te éreztél ott fenn, a kereszten,
én azt, hála Neked, nem is érezhetem.
Mert Te sose’ hagysz el, mindig velem maradsz,
fergetegben, fényben Te előttem haladsz.
Csak a Fényre nézzek, életem Napjára,
ne a körülöttem tomboló viharra.
Enyém a gyengeség, Tenálad az erő,
amely a viharban megtartón tör elő.
Zsejki Irén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése