Vallomás
(részletek)
Elszállnék álmok
szárnyain,
de nincsenek már álmaim;
a földre von magával, ó,
a súlyos, bús, rideg való.
…
S csak óhajtom, nem élem
én,
mi élettel írt költemény:
a híven vállalt szenvedés,
az áldozatos tettre kész,
türelmes, bátor munkakedv
az égbe zeng fel éneket;
de gyáva lelkem porba dől
a mindennapnak terhitől.
Az Ige győzni hív s tanít,
de gyönge bennem még a
hit,
s amit a reggel csöndje
ad,
szétfoszladoz a nap alatt.
S ha jő a hűvös alkonyat,
s az Úr a kertben járva,
halk,
feddő szavával megkeres,
lehunyt szemem előtt veres
betűkkel írva áll a bűn,
az én bűnöm, s oly keserűn
hasít belém megannyi vád,
hogy bénult nyelvem egy
imát
tördelve alighogy dadog:
„Gonosz, rest szolga!” „Én
vagyok!”
Hiába nézek szerteszét,
köröttem minden vaksötét…
De a sötétben valahol
Valaki csöndben rám hajol,
megérint, gyógyít,
fölemel,
és bennem újra szárnyra
kel
minden leláncolt gondolat.
Már megint hallom
hangomat,
ujjongva kell kiáltanom
– magamba sehogy sem
fojthatom –
hogy újból megnyílt a
titok,
mit annyiszor csak áhítok,
és boldogan ismételem,
ha ismét el nem feledem:
a titkok titka – kegyelem!
Fűkő Dezső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése