Emberek
Mennek
haza, lelkükben – látom –
Nincs
ablaka a napsugárnak.
Szemükre
szállt egy szürke fátyol,
S bűnné
kövült benne a bánat,
Ha néha
gondűző vasárnap
A
templomba egy-egy betéved,
Szeme
üres, tartása fáradt,
S mindegy
neki, miről beszélnek.
Én
Istenem, ó, hányszor álltam
Üres
szóval én is elébük!
Ritkán
láttál belső szobámban
Tusakodni,
szenvedni értük.
Lélekre
és erőre vártak,
S
bölcselkedtem, csak úgy, mint mások...
Üres
szavak zengése vádol
S
lélektelen hangoskodások.
Megkötözött
emberi lelkek
Bilincsüket
jajgatva rázzák,
Mikor
oldja fel végre őket
Győzelmesen
hit és imádság?
Áradj le
ránk, teremtő Lélek,
Oldd fel,
Urunk, szívünket, szánkat,
Hadd
hallja meg veszendő néped:
Van
kegyelem ma is Tenálad!
Füle Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése