Keresztény történet- Rabságban

Rabságban

„De akik az

Úrban bíznak,

erejük megújul,

szárnyra kelnek, mint

a sasok, futnak, és nem

lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

(Ézs 40,31)

Szívszorító látványban volt részem Skóciában: egy

nagy sast láttam ketrecbe zárva. A ragyogó nap

szinte hívogatta, hogy szálljon fel, és élvezze természetes

életelemét. A királyi madár érezte a hívást,

feltekintett, és kiterjesztette hatalmas szárnyait,

hogy felrepüljön. Akkor azonban tudatára ébredt,

hogy erős vasrudak tartják fogva. Csalódottan

leeresztette a szárnyait, és lecsüggesztette a fejét.

Egyre növekvő érdeklődéssel figyeltem a fogoly

madarat. Újra meg újra felragyogott az a bizonyos

fény, ahogy a napra tekintett, és ahogy felemelte

a szárnyait a meddő vállalkozásra. És valahányszor

leengedte a szárnyait, lecsüggesztette a

fejét is. Megható volt látni a kétségbeesését, amelyet

szüntelen kudarca idézett elő.

Ha festőművész lennék, és meg kellene festenem

a vereség képét, ezt a nagy madarat választanám

modellnek. Hogy mennyire vágyott a szabadságra,

világosan látszott csillogó szemén. Hogy lett

volna ereje, hogy felszárnyaljon, az világosan kitűnt

kiterjesztett szárnyaiból. De hiába minden vágy

és erő: a ketrec fogva tartotta.

A FOGOLY KERESZTYÉN

A fogoly madár példává vált számomra. Arról

a sok keresztyénről beszélt, akiben megvan a kívánság,

hogy azokat keresse, „…amik odafent vannak,

ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül”

(Kol 3,1). Mindez az övék, hiszen Isten ingyen ajándékul

nekik adta. Bennük van az isteni természet,

megvan bennük az erő is, hogy felszálljanak gondolatban

és vonzódva oda, ahol igazi életük van,

hiszen a Szent Szellem lakozik bennük. És mégis:

semmit sem tudnak arról, hogy mindezt a gyakorlati

életben is élvezhetik. Van köztük olyan is, aki

egykor átélte a hívő élet gyönyörűségét, de később

a földi dolgok rabja lett, „ketrecbe” van zárva, pedig

szabadnak kellene lennie.

Az ilyen „fogoly keresztyén” nem boldog. Eljut

hozzá az Úr Jézus arcán ragyogó dicsőség néhány

sugara, erre szívében megmozdul valami,

és megfogadja,

hogy szabaddá teszi magát. De szívéből szabaddá teszi magát. De szívéből

nem ének, hanem sóhajtás tör elő, és meg kell vallania

magának – ha mások előtt titkolja is –, hogy

fogoly. Olykor bűnbánattal leborul, sóhajtozik és

könyörög, de úgy találja, hogy minden fogadkozása

hiábavaló. Az ördög csapdája, amely foglyul ejtette,

ketreccé lett, amely erőteljesen fogva tartja, és

nem engedi, hogy örömmel átélje a keresztyén

ember szabadságát. A világi, testi vágyak soha nem

elégíthetik ki a keresztyén embert. Csak keserűséget

jelent a lelkének, és megbánást a szívének.

Nincs mód a szabadulásra? A fogolyból soha

nem lesz győztes? De igen, van remény, mert az Úr

kegyelmes, és van szabadulás azok számára, akik

az övéinek tartják magukat. Az éjszakai sóhajtozások,

fogadkozások, még ha eredménytelenek

is, azt mutatják, hogy a lélek még nincs teljesen

leigázva. Azt bizonyítják, hogy van hűséges

szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, aki

engesztelő áldozat vétkeinkért. Azt is bizonyítják,

hogy a hűséges Szent Szellem biztat a lélek mélyén,

hogy a fogoly sóhajtása felszáll Istenhez.

NE ENGEDD MEGFOGNI MAGAD!

Mert legyőztük a világot, vigyáznunk kell, hogy

az ellenség meg ne vesse a lábát a szívünkben, és

ne tegyen bennünket használhatatlanná az Úr számára.

Érezhetjük gyöngeségünket és alkalmatlanságunkat

arra, hogy bármit is tegyünk Megváltónkért,

de megtarthatjuk magunkat úgy, hogy

csak az övéi legyünk. Ennek érdekében ne hagyjuk

magunkat bebörtönözni, és ne engedjük, hogy

az Úrral való összeköttetésünk megszakadjon.

Amikor a katonák harcba indulnak, kapcsolatot

tartanak fenn az őket ellátó központtal. Legyőzik

őket, ha nem ezt teszik, mert mindazt, amire

szükségük van, a bázisukról kapják. Az ellenség

mindent megtesz, hogy ezt a kapcsolatot megszakítsa,

és a katonákat csapdába ejtse. Ezért minden

áron tartaniuk kell az összeköttetést. Ha ezen a

téren gondatlanok, akkor kárba vész a bátorságuk

és a lelkesedésük.

Nekünk is tartanunk kell a kapcsolatot a

mennyei támaszpontunkkal, ha győzni akarunk. Az

ördög csalárd ellenség, és elvágja az

„ellátási vonalunkat”,

ha tudja. Meg kell maradnunk az Úrban,

mert minden „ellátmányunk” Őtőle jön. Ő az,

akit nem nélkülözhetünk, de aki mindenre elégséges.

Nem veszíthetünk, ha hozzá ragaszkodunk.

Szellem szerint kell járnunk (Gal 5,16-25), így a

támadásokkal „szemben diadalmaskodunk az által,

aki szeret minket” (Róm 8,37).

J. T. Tawson