|
|
A falevél meséje a hitről ,a csodáról
Réges-régen egy kislány súlyosan megbetegedett. Állapota napról-napra
romlott. Szülei felkeresték a legjobb orvosokat, akik minden tőlük telhetőt
megtettek, de mindhiába. Betegségére nem találtak gyógyírt.
Teltek a napok és a kislány ereje fogyni kezdett. Étvágytalanná, szótlanná
vált, arca halovány lett, és ágynak dőlt. Magához intette aggódó szüleit és
ezt mondta nekik: Drága édesanyám, drága édesapám! Nagyon beteg vagyok,
fogytán minden erőm. Érzem nemsokára elhagylak benneteket. Ha az ágyamból
kinézek az ablakomon át, látok egy terebélyes fát, rajta sok-sok zöld
levéllel. Mire ennek a fának az utolsó levele is lehull, én sem leszek már
köztetek. Eljött a nyár, majd beköszöntött az ősz. A levelek megsárgultak
és hullani kezdtek a fáról. A kislány már nem tudott felkelni az ágyából,
csak onnan tekintett ki bánatosan az ablaka előtt álló fa leveleinek táncát
követve. Tél lett és hideg. Egy jeges szélvihar lesöpörte a fáról a maradék
leveleket. Kivéve egyet, egyetlenegyet. Az az egyetlen árva falevél, a
legádázabb telet és hózivatart is túlélte. A kislány ahányszor kitekintett
az ablakon, mindig ott látta fent a fa koronájának közelében. Ki
tavaszodott, a terebélyes fát újra zöldellő levelek lepték el. És a kislány
csodák csodájára jobban lett. Állapota napról-napra javult, ereje lassan
vissza tért, míg egy napon gyógyultan kelhetett ki az ágyából. Oda sétált
az ablakához és ekkor vette csak észre, hogy valaki oda festett egy
levelet.
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése