Keresztény vers- Add meg kenyerünket

Add meg kenyerünket

Kopott, hideg falak között,

pislogó mécs fénye mellett

ül az anya és varrogat

s játszik körötte négy gyermek.

Ismét egy bús szombat este! –

Az egyik fiú, a legnagyobb,

kinek legvéznább a teste

s kin sok betegség nyomot hagyott,

föltekint anyjára,

ránéz bús arcára

s látva, hogy szeméből könny pereg,

az ő könnye is megered,

odahull anyja ölébe,

a többi is jön köréje

és sírnak... sírnak mindnyájan

s az anya rezgő hangjában

zokog mélységes fájdalom

s mint kit önbűne vádja nyom,

úgy roskad össze, ha füléhez ér

éhes gyermeke szava: „Nincs kenyér!“

„Oh Isten, kit Atyjának nevez

a gyarló ember, a nyomorúlt,

áldó kezed jólétet szerez,

hol a nyomor égig tornyosúlt,

oh tekints reám, kit éget a bánat

s kiben gyötrődik az anyai szív,

oh, add látnom: irgalmad hogy árad

arra, ki Téged segítségűl hív.

Áldásod hozzon derűt szívembe,

– Kínzó kétség annyit tépte már!...

Istenem... Istenem!... Oh irgalmazz!...

Négy gyermek élte jóságodra vár!“

S míg az anya keblében dúl a harc

mellette felderűl egy gyermekarc,

a legnagyobbnak könnye felszárad

s hangjából félénk reménység árad:

„Oh anyám, édes anyám,

hátha most, e szombat estén

nem megy korcsmába apám,

hátha tanult önnön vesztén,

hátha gondol gyermekire,

kik éhezve várják, lesik,

ha néz neje könnyeire

s könnyén szíve már megesik.

Anyám, anyám!... Hátha hazajön?...

És hoz pénzt... Oh, akkor lesz kenyér,

felszárad majd szemünkön a könny,

s hajlékunkba boldog béke tér!...“

„Hátha hazajön?...“ Az anya lelkén

reménysugár villan át e szóra

s mint a nyugati fény naplementén

gyenge világát szívébe szórja.

„De nem, nem, nem jön haza!...“

– Zokog fájón az anya –

korcsmába megy, pénzét elissza,

a jólét hajlékunkba vissza

soha, soha többé nem tér már...

Négy gyermekszív hiába kér, vár,

hiába sír éhezve, fázva,

meleg s kenyér után vágyva.

Oh, meddig szenvedtek még gyermekeim,

oh, meddig hullnak még bús könnyeim,

nyomor, szenvedés meddig lesz még sorsunk,

ily gyötrő keresztet meddig hordunk?...

Hét tőr vert sebet szívemen,

Istenem, jóságos Istenem!...“

Az óra üt. Az anyaszív dobban,

reménye éledni kezd újra,

gyermeke hozzáhajolva jobban

félénk sejtelmű hangon sugja:

„Most, most indul munkából apám

és én úgy sejtem, oh jó anyám,

hogy hazajön, itt lesz mindjárt

s mit szívünk oly régóta várt,

e szombat estét velünk tölti,

pénzét korcsmába el nem költi,

hazajön, itt lesz, szeretve minket,

letörli végkép könnyeinket,

letörli igen... hallod anyám... végkép!

Nem gyötör többé téged sem gond, kétség,

örvendünk együtt boldogan vele,

e komor szoba vígsággal lesz tele,

jövőbe nem kell félőn tekintenünk,

mert akkor... mert aztán... lesz majd mindenünk!

– Anyám!... Lesz majd mindenünk!...“

s a gyermek erősödő reménye

új sugárt hint az anya lelkébe

és várnak csendben, szólni se mernek,

ha az utcán léptek közelegnek,

csak a szívük dobban: most, most jön ő!

Ah, de tovább megy az utcán jövő

és ők csalódnak újra, meg újra

s fölsír keblükben új kétség húrja.

S mire az óra újra üt megint,

reményét végkép veszti a kebel,

jövőbe a szem lemondón tekint

s a szívre bús gond dermesztőn lehel.

„...Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...“

imázik a legkisebb gyermek,

aludni tér, hogy melegedjen.

szegényke, úgy fázik, úgy dermed.

„...A mi mindennapi kenyerünket

add meg nékünk!“ – hangzik tovább szava

s egy percre kétséget, gondot szüntet

s visszhangként mondja rá az anya:

„Oh, add meg Atyánk, add meg nékünk,

Meggyötörten, esengve kérünk!...“

És bús lemondással,

fásult megadással

vár tovább az anya.

Férje nem jött haza,

bár az éj rég beállt már.

Ah, tehát hiába vár,

hiába virraszt éhesen,

férje hazajön részegen

s újra kezdődik nyomoruk...

Künn léptek hangzanak, ajtó csukódik,

apjától félő gyermek meghúzódik,

az anya varrni kezd. A férj belép...

Neje ráemeli kisírt szemét

és... és... felugrik, odaborul –

a férje keblére boldogul,

ki jóságos mosollyal jő feléje,

gyermekei is jönnek mind melléje

s ő simogatja, csókolja azt, majd ezt

s leülve, szelíd hangon beszélni kezd:

„Azt hittétek ugye, korcsmába mentem

és hazajövök pénz nélkűl, részegen,

mint azt ezelőtt már annnyiszor tettem

s miért most bánatom végtelen.

De halljátok csak: a mai esten,

korcsmába dőzsölni be nem tértem,

hívő Istenfélők közé mentem,

hallani Jézusról, ki meghalt értem.

Azt mondták ők: Jézus jobbá tehet,

ha szívembe őtet befogadom,

azt mondták: életem boldogabb lehet,

ha magamat Jézusnak átadom.

És imáztam együtt velük... hosszan...

s azóta, oh, olyan boldog vagyok,

életem legszebb órája most van,

mikor néktek is örömet adok.

Szenvedtetek ugye, miattam sokat,

látom szemetekből: sírtatok értem,

de most keresem mindig javatokat,

korcsmába nem viszem ezentúl pénzem,

itt leszek veletek

törölni könnyetek,

örvendünk együtt, boldogan élve,

egymást szeretve, Istent dicsérve!“

„Amit mondtam, ugye, hogy meglett!“

– Örvendez a legnagyobb gyermek –

„Hazajött, itt van, szeretve minket,

letörli végkép könnyeinket,

letörli... igen... hallod anyám, végkép!

Nem gyötör téged már többet gond, kétség,

örvendünk most együtt, boldogan vele,

e komor szoba vígsággal lesz tele,

jövőbe nem kell félőn tekintenünk,

mert akkor... mert most már lesz mindenünk

Anyám!... Lesz mindenünk!...

BETKÓ ANDRÁS