Testvér, mi hazamegyünk!
Mi nem félünk, hogyha fogynak
napjaink,
Ha az ifjúság elköszön örökre:
Homályba vész szemünk... reszketnek
karjaink
S tán aléltan bukunk le a hideg rögre
...
Dobjon ki unottan barátok kara,
Menjünk látható hazától nagy távol. –
Nem baj! E megvetés lelkünk parthoz
dobja,
E távolság szent közelséggel páros –
Mert mi hazamegyünk.
Nem félünk úgy a nagy ellenségtől
sem.
A halál hideg szavától nem riadunk,
Ugye, megnyugszik a bús szív békésen:
Ha viharban az úton, megpillantjuk
lakunk!
Az enyészet miért fájna a hívőnek?
Örök a lét, mint örök az Úr maga
Vígan nézünk elé a tavaszidőnek
Sírban eljő nekünk s tavasz korszaka,
-
Mi majd hazamegyünk!
Van kinek itt fogant a lelkülete
E földön, mely csupa gyász és csupa bűn,
Hol az üdvszomjasnak nincs enyhülése,
Hol ver az ősi átok, kegyetlen hűn!
Az ilyenek léte itt fog sorvadni,
Bűnben született: a bűnben is hal
majd,
Ezeket a sír sem tudja megnyugtatni,
Istenhez mint Atyához nem szólhatnak,
-
De mi haza megyünk!
Nem baj ha gondorcánk verítéket ont,
Büszke hegyek izmunk feszülni kérik
És ez úton ezer vad mifelénk ront,
Hogy bús szívűnk gyengélkedőn
vérzik...
Ne sokalld az árat! Csak menj, ó,
tovább
Megéri a Cél a céltalanságot.
Megéri ama bér tested sikolyát:
A vesszőt a börtönt, hálátlanságot, -
Ó, hisz haza megyünk!
Mondjanak a sátánhadak ellene,
Hogy ővé vagyunk, nem az Atyáé;
Hisz vétkünk, mint a tenger fövénye,
S az ilyen hogy lehet égi hazái?
Bár vádol a hibánk, hogy nem érjük el
A szentek üdvhajlékát ott boldogan,
Ah! De nem egyedül... nem
érdemünkkel,
De Jézussal, ki közbenjár ottan
Mégis hazamegyünk!
Betkó János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése