KÖDBEN
Hol virág
illatja szállt,
útközépen
meg-megálltam.
De jaj,
rámlépett az ősz.
Két szememre
köd borult,
s utamat már
nem találtam.
Mit
kerestem? Mit akartam?
Álltam
könnyesen, zavartan,
vesztségem
érezőn,
ott, a
dérlepett mezőn.
Lelkemben
akkor látás fénye gyúlt:
Őszi ködön túl
szent sereg vonult.
Élen elöl a
vérző Vezér.
Jaj, értem,
értem az én vétkemér’
hullott
gyöngyellőn az a tiszta vér.
Mögötte
mennyien! Ó, ismerem
ott azt az
arcot. Vészben, tengeren,
veszedelemben
városokon át,
megvetve
minden földi koronát
a
Krisztusért, hisz mind kár és szemét,
célra
szegezve lángoló szemét.
Ó, ismerem.
És hányat ismerek!
Vonul, vonul
tovább a szent sereg.
Nem a
dicsőség-, a fénykeresők,
elismerésre
s a kegyre lesők.
Nem, akik a
világ nyomorát végig
kényelem
hímes párnáiról nézik.
Nekik a
földnek gyönyöre se kellett.
Nem álltak
meg hívó virágok mellett.
Ugart
törtek, verejtékkel vetettek.
Lenézettek,
gúnyoltak, megvetettek,
mégis
győzelmet, diadalt nyerők:
föld savai,
megújító erők!
Jön, jön az
éj már nagy sötéten.
Állok a dérbelepte
réten.
Pedig én is
ott haladtam.
Mivé lettem?
Hol maradtam?
Úttalan
utak… ködbevont hegyek…
Ó, vérző
Vezérem, Messiásom,
a szemem
több virágot sose lásson!
Szent
nyomdokodban újra hadd megyek!
Túrmezei Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése