Én csodára várok
Elcsendesedett
az ének,
Az imák az
égbe értek.
Az ifjak
jövőt festenek.
Az öregek
hazatértek.
Egyedül a
szószék van fent.
Benne a
múltnak emléke kél.
Valahogy
megsejti, érzi…
A gyülekezet
róla beszél.
Hangfoszlány
jutott füléhez,
Melytől
szíve nagyot dobban.
A sorsáról
döntenek…hisznek.
Ennek örül a
legjobban.
Mint aki
biztos dolgában,
Lehajtja
álomra fejét,
S boldogan
megsimogatja
A szúette
szerkezetét.
Ott van
körülötte minden.
Két szék,
elavult pódium
A virágok, a
kis asztal,
És az öreg
harmónium.
És velük
álmodik ő is,
Sokkal
nagyobb emelvényről,
Rajta ülő
énekkarról,
S beépített
medencéről.
Oldalt,
villanyorgonát lát.
Lent,
felnyitható székeket.
Megújult
hallgatókat
S negyedre
jövő véneket
Újra
megsimogat mindent.
A vén
szószék ifjú lesz
És álmában
csak ennyit mond:
„Én tudom,
hogy ez igaz lesz”.
A mi álmunk
ezzel nem ér véget.
Mi még
tovább imádkozunk,
Mi az
Üdvözítő mellett
Pünkösdi
csodára várakozunk.
Csodára!…Amikor
majd látjuk,
Ifjak
bűnbánó könnyeit.
S a
keresztet átölelő,
A megtért
lelkek ezreit.
Ha majd
beteljesül ez a vágyunk,
S hű szolga
módra, mindent megteszünk,
Akkor
csodatevő Jézus;
Mi,
öregebbek…hazamegyünk.
1962.09.03
Tamaska Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése