A
három fa legendája
Norvég mese
Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három
kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek
úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott
fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a
legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott
útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta
– „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a
másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők
sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok
elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy
amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég
felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa
nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon.
Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen
erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.
„Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket
kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős.
Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre
átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is
megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan,
büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa
megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem
gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa
nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes
állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a
hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem
a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján.
Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy
tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte
be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra
hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni
a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már
majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az
istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő
fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék
néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a
kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a
legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van
a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a
halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel
hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó
hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az
utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt
a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a
vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a
leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült
gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és
gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy
ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De
vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az
öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak
Istenre kellett gondolnia.
Fordította: Szabó Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése