Karjaid közt otthon vár - Dics-suli 2015

Ugyanúgy

Vajon fenn a fény honában

Nagyon szeret engem Jézus.avi

Mike Duó: A versenypálya (Akik versenypályán futnak...)

Hillsong Live - Sing To The Lord

Áldott,szép napot kívánok!

Igésképeim

Keresztényversek

„Uram, Nyisd meg ő szemeit, hogy lásson!”

Add, Uram, hogy lássak!

Ha most elébem állnál Jézusom

hideg csöndjén az éjszakának,

S szólnál: - Mit akarsz, hogy tegyek veled?

Felelnék: - Azt, Uram, hogy lássak.

Ez a világ nagy, éjsötét torony.

Istent nem áld már megrepedt harangja.

Denevér surran törött ablakán,

s éjfélt rikolt a kuvik hangja.

Káromlás, átok, szenny, gyilok, csalás

fojtott nesze az éji suttogásnak.

Nagy börtön ez, hol zsúfoltan nyüzsög

bűn-béklyós testtel sok bezárt rab.

Ó, nézz ránk, Krisztus, tündöklő Király,

felülmúlója millió napfénynek!

Ha rájuk szegzed szent sugár-szemed,

elülnek mind az éji rémek.

Ó, tedd látóvá lelkemnek szemét.

Egy szikrát küldjön csak lángóceánod.

Hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng,

s ez a Föld a Te világod.

Hogy templommá lesz a börtöntorony,

új hangba csendül ünnepi harangja,

és hajnalpírban fénylő ablakán

angyalok szállnak át suhanva.

Ha most kérdeznéd tőlem, Jézusom:

- Mit tegyek véled, félénk, földi gyermek?

Csak egyet kérnék: lássam meg nyomát

mindenütt, mindig, építő kezednek.

Dömötör Ilona

(Angyal szeretnék lenni c. kötetből, 131. old.).

MIRE VAN SZÜKSÉGE JÉZUS

TANÍTVÁNYÁNAK?  

Tiszta szemre, úgy nézni és úgy látni,

ahogyan Isten látja a világot.

Benne már az új teremtést csodálni,

mit igéjével elrejtetten alkot.

Nyitott szívre: szeretni, átölelni

világunk, mint Isten öleli át…

Mint Ő, mást elfogadni, felemelni…

megbocsátani, mint Ő megbocsát.

Mesterükre! Egyedül Ő adhatja

a nyitott szemet, szívet,

alázatot, erőt a szolgálatra…

S gyümölcsöt teremni csak így lehet.

            Túrmezei Erzsébet

Énekek A Hit Hangjai énekeskönyvből

53*

Atyám a mennyekben folyvást vigyáz rám,

Vezérli hajócskám nappal s éjszakán.

Megvéd a habok közt, akármily nagyok,

Nem árt nékem semmi, mert Övé vagyok!

Refrén:

Az Övé vagyok, gyermeke vagyok.

Gondot visel rólam az Úr, mert Övé vagyok!

2. S habár itt nyomorban kell is küzdenem,

Velem van Megváltóm, Ő fogja kezem.

Ne félj - így szól hozzám - tudom én bajod!

Nem árt nyomor, ínség, mert Övé vagyok. Refr.

3. S ha néha ködfelhők öveznek körül,

Szemem Őt nem látja, de szívem örül.

Közellétét érzem, s hogy el nem hagyott,

Velem van Ő mindig, mert Övé vagyok. Refr.

4. Én gyermeke lettem, Atyám Ő nékem.

Megóvja gonosztól földi életem;

S ha bár a halálnak völgyén haladok,

Tudom, mennybe visz fel, mert Övé vagyok. Refr. (*BGyÉ. 287.)

67*

Az Úr csodásan működik, De útja rejtve van;

Tenger takarja lábnyomát, Szelek szárnyán suhan.

Mint titkos bánya mélyében Formálja terveit,

De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt.

2. Bölcs terveit megérleli, Rügyet fakaszt az ág.

S bár mit sem ígér bimbaja, Pompás lesz a virág.

Ki kétkedőn boncolja Őt, Annak választ nem ád,

De a hivő előtt az Úr Megfejti önmagát.

3. Ne félj, tehát, kicsiny csapat, Ha rád felleg borul,

Kegyelmet rejt, s belőle majd Áldás esője hull!

Bízzál az Úrban, rólad Ő Meg nem feledkezik,

Sorsod sötétlő árnya közt Szent arca rejtezik! (*BGyÉ. 289.)

175*

Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk.

Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk.

Az ős ellenség Most is üldöz még,

Nagy a serege, Csalárdság fegyvere; Nincs ilyen több a földön.

2. Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk; 

De küzd értünk a hős Vezér, Kit Isten rendelt mellénk.

Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,

Isten szent Fia, Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk.

3. E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna,

Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma.

E világ ura Gyúljon bosszúra:

Nincs ereje már, Reá ítélet vár: Az Ige porba dönti.

4. Az Ige kőszálként megáll, Megszégyenül, ki bántja;

Velünk az Úr, táborba száll, Szentlelkét ránk bocsátja.

Kincset, életet, Hitvest, gyermeket

Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik? Miénk a menny örökre! (*BGyÉ. 401.)

210*

Feléd, kegyelmes Istenem, Fordítom arcomat,

Segélyre várón, esdeklőn: Halld meg fohászomat!

2. Csak Tőled jő az oltalom, Én Istenem, Uram!

Ki mennyet földet alkotál S mindent, mi benne van.

3. Ha fáradtság, vagy gyengeség Leverne lábamról,

Te újra talpra állítasz S megőrzöl mindenhol.

4. Nem szunnyadoz, nem alszik el, Ki őrzi Izráelt,

Vigyázó szemmel néz reám, Kíséri léptemet.

5. Az Úr megóv, véd biztosan, Mindig mellettem áll,

Mint védő pajzs a jobbomon, Elhárít tőrt, halált.

6. A nap hevében árnyat ad. Nem rémít sápadt hold,

Mind éjjel-nappal lát az Úr: Megóv és pártfogol.

7. Hű gondossága elkísér, Míg járok útamon,

E léten át a holtomig Mentsvár és oltalom. (*BGyÉ. 475.)

508*

Minden helyen Ő van vélem, Földön járjak vagy vízen.

Írva áll ez Igéjében, S én ezt érzem és hiszem.

Kérded: Ki van énvelem? - Isten, az én Istenem!

2. Tenger, mélység, halál, ínség El nem zárják tőlem Őt.

Nehéz harcok idején véd. Ő nyújt vigaszt és erőt.

Ébrenlétben, álmomban Isten mindig vélem van!

3. Hiszem, vallom: Isten vélem, Lelkem védő pajzsa Ő,

Azért nem kell soha félnem, Bár sok veszély s próba jő,

Hogyha Isten van velem, Akkor ki áll ellenem?

4. Vélem az Úr! Ó, mily öröm! Tőle minden jót kapok…

Szenvedés közt Ő az erőm, Véle árva nem vagyok.

Boldogságom végtelen, Hiszen Isten van velem!(*BGyÉ.280.)

530*

Míg Jézus él bennem, Míg erejét érzem,

Fut tőlem gond és félelem, És örvend a lelkem.

2. Szelíd, jó Pásztor Ő, Juhát hűn őriző;

Legeltet gazdag pázsiton, Itat életfolyón.

3. Mikor leszáll a nap, S üvölt felém a vad,

Sötét éjfélkor is tudom: Oltalmam Jézusom!

4. Ha lábam gyenge lesz, Ha e világ sebez:

Megyek jó Pásztoromhoz én, S nyugtot lelek szívén.

5. Csak Jézust nézem hát, Ki nékem üdvöt ád,

Ő bizton vezet utamon, Mert őrző Pásztorom. (*BGyÉ. 294.)

Áldott,szép vasárnapot kívánok!

Igésképeim

Napi áhítat

Csak Jézussal lehet megvalósítani

2016 - Áhítat, 2016. január 17. vasárnap
Hét témája: Máté evangéliuma

Olvasmány: Mt 5,43–48

A szeretet megfűszerezi az embertársainkkal való kapcsolatot.

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.  Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.  Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?  És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is?  Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”

Magyarázat

A 43. vers szellemisége: „szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet” – nagyon közel áll hozzánk. Ugyanis mi emberek erre vagyunk önmagunktól képesek. A „megmondatott”, az elődök életvitele, életszemlélete működik az emberben. 
Jézus viszont egy magasabb szintre emeli kapcsolatát az emberrel és magával Istennel is. „Szeressétek ellenségeiteket!” Tehát ahogyan Isten a szeretet, úgy az ő gyermekeit, mai tanítványait is a szeretetnek kell jellemeznie. Hiszen erről ismerik meg az emberek, hogy tanítványaim vagytok – mondja Jézus.
Amikor a szeretet motivál, és imádkozom ellenségeimért, akkor nem az ő büntetésük, megállításuk a cél, vagyis nem az lesz a kérésem, hogy Isten állítsa meg őket, hogy nekem jó legyen (ne gyűlöljenek, ne üldözzenek...), hanem Isten gyermekeivé legyenek. Ez Krisztussal lehetséges, mert minden emberért meghalt. Igénk azt mondja, felhozza napját gonoszokra és jókra, esőt ad igazaknak és hamisaknak. Ha ő így cselekszik, így szeret, akkor az ő tanítványaiként mi is szeressünk így!

(Bánsky Tibor )

Aki meg akart gyógyulni...

Dino Buzzati:

Aki meg akart gyógyulni...

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy 
lepratelepet magas kőfal vette körül,
 s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak.
 Akadt köztük fennhéjázó, goromba,
 de többnyire megértőek voltak.
 Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, 
és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este?
 Van valami az úton? Azt mondod, szekér?
 És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva?
 Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött
 – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta,
 a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki,
 elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az
 Ermac vulkán kitörését is,
 mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást 
jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. 
A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek 
az ilyen összejöveteleken,
 a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, 
aki két hónapja került a leprakórházba.
 Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni,
 mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid 
dő alatt teljesen elcsúfította az arcát
. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz?
 – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz
, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát
 és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei.
 Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz
, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig...

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan...
 értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon
 kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo
, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, 
és majdnem egy évszázada emésztette a lepra
. Nem volt már felismerhető testrésze,
 nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet,
 sem a karokat, sem a lábakat, a teste
 egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult,
 amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején 
levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, 
amiket az abesszin nemesek használnak. 
Talány, hogy hogyan látott, beszélt, 
táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér
, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei
. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak,
 egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát,
 az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége
. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. 
Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül,
 akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha.
 Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni.
Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk,
 van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb,
 mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor,
 Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába,
ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet.
 – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok
, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van.
 Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim,
 és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet
. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog
 – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó
, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek.
 Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg?
 És meg vagy győződve,
 hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk;
 nem múlik el egyetlen este sem anélkül,
 hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki...

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. 
Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. 
Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, 
én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez
 egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm,
 hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék.
 Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. 
És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni;
ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, 
és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát,
 és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is.
.. én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak,
 a bőröm kezdett kisimulni... már-már meggyógyultam
... de egyszer csak nem bírtam tovább, 
és az egész fáradság kárba veszett... látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én...

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy 
a Mindenható adjon erőt neked
 – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására.
 Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével
, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, 
és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott
, a helyén egészséges hús nőtt. 
Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze.
 Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás?
 Két párt alakult,
 a kitartó fiatalember mellett és ellen
 Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után 
Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, 
melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez,
 hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták
 hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, 
e ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. 
Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, 
és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –,
 meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, 
pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra;
 nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. 
Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, 
hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. 
Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította,
 felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés,
 a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. 
Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás
. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta,
 a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt.
Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás.
 Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig.
Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben.
 Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, 
és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival,
 kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók,
 hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, 
és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, 
ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor,
fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák,
 hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát.
 Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. 
De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. 
Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput,
 remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

– Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. 
A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, 
trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok
, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

– Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, 
ahol eddig minden csodálatos volt? 
A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

– Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

– Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked.
 Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. 
Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? 
A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, 
meggyógyultál. És most fizetsz.

– Fizetek? Miért?

– Mert a kegyelem oltalmazott
 És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. 
Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál.
 Miközben eltöltött a kegyelem,
 lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. 
Meggyógyultál,
veszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, 
fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. 
Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? 
Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, 
hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat...
Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Fordította: Ecker Ildikó