Nyár utolján
Zöldellő az erdő,
üde zöld a táj,
mosolyog a felhő,
minden csupa báj.
Zöld mezőben játszik
a nyúl meg az őz,
semmiből se látszik,
hogy közelg az ősz.
Lent a faluvégén
gólyafészek áll.
Ott kering az égen
fent a gólyapár…
Én is így kószálok
a kék ég alatt,
míg majd hazaszállok,
s minden itt marad.
Van még sok barátom;
- lombos a faág…
Kisfiamat látom;
- nyílik a virág,
Örömünk se szűnik,
csak az óra jár,
s szemünkbe se tűnik,
hogy múlik a nyár.
Elsárgul a zöld is,
elhull a virág,
elmúlik e Föld is,
el ez a világ.
fárad már lábam;
- jő a lombhullás,
ám az én hazámban
nincsen elmúlás!
Mike Károly (Hozsannázó napok,
III./101)
Meghitt magányom
Oly jó ma így, ingujjban, lengén.
nagy fák alatt keresni enyhet,
s ahogy a tücsök énekelget:
nem tűnődni a világ rendjén.
Nem keresgélni fürge választ
kérdésekre és sóhajokra.
Azt látni: szép az élet bokra.
Ez a csodálat sose fáraszt!
Enyém a csend, amerre járok,
ahol az út is hű zarándok,
s a perc saruin nem a bűn jár.
Itt nincs kísértő árny, csak védőm:
míg átveszem Isten kezéből,
amit felém nyújt minden fűszál.
Esti Gyula (Hozsannázó Napok,
II/136)
Aszály
Elnézem a szikkadt, kopár talajt:
Egy-egy fakó fűszál itt-ott, ha hajt:
Az is halódik, mint a nagybeteg:
Napot ha ér, nem hónapot, hetet.
Virág helyén csak roncs kóró maradt;
Vetés kisült a forró láng alatt;
Mi ritkán teng, nem ád szikes magot…
Minket ma még az Ég is elhagyott!
Földünk ölén mi bőség szunnyadoz!
Reményünk mégis sorra sorvadoz…
- De van, mi még jobban aggasztva fáj:
A lelkeken ülő, és ölő aszály!
Mi minden sorvadt sorra itt is el!
Mit fojt, és visz sírba, sok nemes kebel!
Mitől lehetne gazdag életünk!
Mégis, csak így, halódva élhetünk!
De félre bú, bénító csüggedés!
Lesz itt virág, fű, áldott, telt vetés
S ujjong, ki most aléltan tántorog:
Csak jöjjenek felülről záporok!
Szalay
Mátyás (Hozsannázó napok II/136)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése