Egy csillag története
A
világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük
volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett
hozzájuk:
-
Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot.
Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a
fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek
rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban,
gazdagságban.
Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele
volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet,
óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben,
ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott
keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt
valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon
hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott
dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen
indult az életük.
Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a
csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott
mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok
nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első
hangya is megjelent!
Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy
százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az
elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat
megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor
vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség
útjait.
Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve
igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de
nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány
csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg
nagy kövek.
Jó szándékú társai figyelmeztették:
- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel
eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy
elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a
gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy
kaktusz. Volt nagy öröm!
Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem
nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot
bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet
már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!
Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a
bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört,
elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a
tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:
- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a
növény.
Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.
- Na, mutass fel valami eredményt!
Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös
csillagtársait.
- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! -
parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már
tán ezer is volt akkoriban.
Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként
szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi
bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta
vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös
ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig
először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki.
Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.
- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.
- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -,
hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.
Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy
vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent.
Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak.
S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.
- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s
szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még.
Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy
irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.
Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy
kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt,
bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici
csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi:
biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy
ne fázzék.
- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy
órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján,
észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt
már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az
egész mindenség szózattal telt volna meg.
- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség
Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél,
mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki
megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!
Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is
világít az ott élő embereknek és angyaloknak.
