Dino Buzzati:
Alázat
Egyszer
egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis
kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése.
Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való
sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére,
szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de
még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a
kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind
együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban
ugyanazt az ítéletet.
Nos,
e bús sivatag legkietlenebb pontján élt Celestino atya, az Örökkévalóság
imádásának eksztázisában; de mivel híre terjedt bölcsességének, messze földről
is fölkereste a sok zaklatott, dúlt lelkű ember, ki tanácsért, ki hogy
meggyónjon neki. Isten tudja, hogyan, valami ősrégi teherautóroncsot talált
egyszer egy elhagyott kovácsműhely mögött, ennek a szűk s immár teljesen ablaktalan
vezetőfülkéjét használta gyóntatószék gyanánt.
Egy
szép napon úgy estefelé, minekutána hosszú-hosszú órákon át hallgatta a
számtalan bűn többé-kevésbé bűnbánó számbavételét, s épp távozni akart
őrkunyhójából, egy sovány, keszeg alak körvonalai bontakoztak ki hirtelen az
esti homályból. Alázatos, vezeklő testtartással közeledett a gyónó.
A
késői vendég már ott is térdelt az imazsámolyon – csak akkor, az utolsó
pillanatban vette észre a remete, hogy pap az illető.
–
Mit tehetek érted, papocskám? – kérdezte tőle szokott türelmes, megbocsájtó
hangján.
–
Gyónni jöttem – szólt amaz, s tüstént belefogott bűnei felsorolásába.
Mármost
Celestino atya rég megszokta, hogy el kell viselnie azoknak a személyeknek –
többnyire nőknek – a bizalmát, akik afféle hóbortból járnak hozzá gyónni, s a
lehető legártatlanabb cselekedetek aprólékos elmesélésével untatják. Ám
olyannal, aki ennyire híjával lett volna a bűnnek, nem esett még találkozása
soha. A gyarlóságok, melyekkel a papocska vádolta magát, úgyszólván nevetségesek
voltak; csupa súlytalan, jelentéktelen semmiség. Mindazonáltal a remete,
ismervén az embereket, jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, a
papocska kerülgeti, mint macska a forró kását.
–
Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is
lenni. Térjünk a lényegre!
–
Nincs bátorságom, atyám... – hebegte a papocska.
–
Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem
hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.
–
Pedig épp erről van szó... – sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.
–
Gyilkosság?
–
Nem. A másik.
–
Gőg? Lehetséges volna?
A
pap bűnbánóan bólintott.
–
Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás,
nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen
elegendő, ami még maradt a raktáron.
Az
ifjú pap végre nekiveselkedett:
–
Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég
szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt
parókián. És hát...
–
Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.
–
És hát... amikor meghallom, hogy „tisztelendő úr”-nak szólítanak... akár hiszi,
atyám, akár nem... tudom, nevetségesnek hathat... nos én olyankor boldog
vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben...
Szó
ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe
se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá
felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).
–
Hm... hm... értem... nem szép dolog... Ha nem is maga a Sátán az, aki a
szívedet melengeti, de kis híja... Szerencse, hogy magadtól rájöttél... S a
szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe...
Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet... Ego te
absolvo.
Vagy
három-négy esztendő múlva – Celestino atya tökéletesen megfeledkezett közben a
fura esetről – újra jelentkezett a pap; gyónni jött megint.
–
De hiszen téged láttalak már, ha nem tévedek.
–
Nem tévedsz, atyám.
–
Mutasd magad... Az ám! Te vagy az, aki... aki élvezte, ha tisztelendő
uramozzák. Így van?
–
Így – válaszolta a pap, aki ezúttal tán kevésbé látszott papocskának;
valamelyest méltóságteljesebb volt az arckifejezése. Különben fiatal volt, meg
éppoly sovány is, mint az első alkalommal. És éppúgy fülig pirult.
–
Ó, ó... – diagnosztizálta kapásból, s béketűrő mosollyal Celestino – ennyi idő
alatt se tudtunk megjavulni?
–
Rosszabb a helyzet, rosszabb.
–
Ej, ej, végül még megijesztesz. Beszélj hát.
–
Nos... – fogott bele irtózatos erőfeszítéssel a pap – sokkal, sokkal rosszabb,
mint múltkor... Én... én...
–
Bátorság, fiacskám – buzdította Celestino, két tenyere közé fogva a pap kezét.
– Lásd, magam is szorongok már, ne kínozz tovább.
–
A helyzet a következő: ha megszólít valaki, s azt mondja, „monsignore”, én...
én...
–
Jólesik, igaz?
–
Sajnos.
–
Elégtételt érzel, melegséget a szívedben?
–
Pontosan.
A
remete gyorsan, egy-két szóval elintézte az ügyet. Első alkalommal még
meglehetősen érdekesnek látta, afféle különleges esetnek. Most már csöppet sem
érdekelte. Szegény hülye lehet ez, gondolta, afféle „szent”, akivel
tréfálkoznak az emberek, ugratják. Igazán nem az a fickó, akit váratni kell,
hadd sóvárogjon jó sokáig a feloldozás után! – Néhány perc múlva el is küldte,
Isten hírével.
Megint
eltelt vagy tíz esztendő, a remete ugyancsak vén volt már, amikor a papocska
újra jelentkezett. Persze ő is öregedett közben, még soványabb lett, még sápadtabb,
a haja őszbe csavarodott. Celestino most meg sem ismerte. De alighogy beszélni
kezdett, hangjának színe mégiscsak fölébresztette a szunnyadó emléket.
–
Ó, te vagy az a bizonyos „tisztelendő” meg „monsignore”! Vagy tévednék talán? –
kérdezte Celestino szokott lefegyverző mosolyával.
–
Jó az emlékezőtehetséged, atyám.
–
Mennyi idő is telt el azóta?
–
Majdnem tíz esztendő.
–
És tíz esztendő alatt mit sem változott a helyzet?
–
Rosszabbodott, jaj, rosszabbodott.
–
Hogyhogy?
–
Lásd, atyám... most... valahányszor úgy szólítanak, hogy „kegyelmes uram”,
én...
–
Nem is kell, hogy folytasd, fiacskám – szólt Celestino birkatürelemmel. –
Mindent értek. Ego te absolvo.
Közben
ezt gondolta: sajnos az évek múlásával egyre naivabb lesz ez a szegény pap,
mind együgyűbb, korlátoltabb; az emberek meg annál nagyobb kedvvel űznek tréfát
belőle. Ő pedig, a szerencsétlen, hagyja magát ugratni, még tetszik is neki.
Fogadni merek, öt-hat év múlva azzal jön majd gyónni, hogy amikor „eminenciás
uramnak” szólítanak, és a többi, és a többi.
Ami
pontosan be is következett. Egy évvel előbb, mint várta.
S
ismét eltelt – azzal az ijesztő gyorsasággal, amely mindannyiunknak ismerős –
jó néhány esztendő. Celestino atya már olyan vén volt, olyan elaggott, hogy
reggelenként karjukban vitték a hívek a gyóntatószékig, este meg vissza, az
odújába.
El
kell-e most mesélnünk, töviről-hegyire, mint jelentkezett újra egy szép napon a
papocska? S hogy megöregedett ő is, sápadtabb, szikkadtabb és görnyedtebb volt,
mint valaha? S hogy még mindig ugyanaz a lelkifurdalás kínozta? Nem, erre
nyilván semmi szükség.
–
Szegény, szegény papocskám – üdvözölte őt szeretettel az agg remete -, itt vagy
hát megint, hogy meggyónd a régi bűnödet, azt a bizonyos gőgöt?
–
A lelkembe látsz, atyám.
–
S most mivel hízelegnek neked az emberek? Gondolom, „őszentségé”-nek szólítanak
immár.
–
Így van, pontosan így – ismerte el a pap, a lehető legszenvedőbb hangon.
–
S valahányszor így szólítanak, valamiféle kellemes érzés tölt el, öröm, már-már
boldogság?
–
Sajnos, sajnos. Meg tud-e vajon bocsájtani nékem az Isten?
Celestino
atya csak somolygott magában. Meghatotta ez a kitartó naivság, csökönyös
ártatlanság. Egy pillanatra elképzelte a szegény, alázatos, nem túl okos
papocska sivár életét valami Isten háta mögötti parókián, a hegyekben,
tompaeszű, rosszindulatú emberek között. Szomorú egyhangúságban telnek a napok,
hónapok, évszakok, esztendők, ő mind mélabúsabb, környezete pedig mind
kegyetlenebb. Monsignore... kegyelmes úr... eminenciás úr... most meg már
őszentsége. Gátlástalanul űznek csúfot belőle immár, alpári, otromba
tréfálkozásuk nem ismer határt. S lám, ő nem sértődik meg, sőt, a
megszólítások, ezek a tündöklő, nagy szavak valamiféle gyermeki boldogsággal
töltik el a szívét. Boldogok a lelki szegények, állapította meg magában végül a
remete... Ego te absolvo.
Míg
egy nap, halálát érezvén közeledni, a vénségesen vén Celestino atya életében
először a maga számára kért valamit. Vigyék el Rómába valamiképpen. Mielőtt
örökre lehunyja a szemét, szeretné látni, ha csak egy pillanatra is, a Szent
Péter bazilikát, a Vatikánt, a Szentatyát.
Megtagadhatták-e
a kérését? Hordágyra fektették, s elzarándokoltak vele a kereszténység
fővárosába. S mivel Celestino órái immáron meg voltak számlálva, rögtön föl is
cipelték a Vatikán lépesőin, s bevitték egy terembe, ahol máz vagy ezer
zarándok tartózkodott. Itt lerakták egy sarokba, hadd várjon ő is.
Vár,
vár Celestino atya, végre látja, hogy oszlik a tömeg, utat csinál, az óriás
terem túlsó végiben kissé hajlott hátú, vékony fehér alak tűnt fel. A Pápa!
Hogy
néz ki vajon? Milyen az arca? Celestino atya világéletében vaksi volt, akár a
vakondok, s most kimondhatatlan borzalommal állapította meg, hogy otthon
felejtette a szemüvegét.
De
szerencsére közeledett a fehér alak, egyre nagyobb lett, míg végre ott állt
előtte, igen, pontosan az ő hordágya előtt. Celestino megtörölte keze fejével
könnyben úszó, rövidlátó szemét, s lassan felült. Ekkor megpillantotta a pápa
arcát. És fölismerte.
–
Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! – kiáltotta
az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán.
S
a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet
játszódott le – először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan
idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt
zokogott.
