Sánta Ferenc:
Sárga virág, kék virág
Senki az égvilágon nem látta, hogy
a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó
már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton.
Éppen akkor
kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a
fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép,
pompázatos tavasz volt.
Amikor a
kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok
széléhez, és így szólt:
– Ha eső lesz,
akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni!
A csavargó
éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta
kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét.
A kislány
leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal,
ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét.
– Keresztül
tudod ugrani ezt az árkot? – kérdezte.
– Hordd el
magad! – mondta a csavargó.
– Neked olyan
nagy lábad van...! Biztosan keresztülugrod, ha akarod!
A csavargó
rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott
a könyökére, és meglódította a fejét:
– Szedd a
lábad, és menj a dolgodra innen...
A gyermek
szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott
megnyílni a szeme, akár az ég.
– Dolgomra?
A térdére
ereszkedett és széttárta a karjait:
– Énnekem
nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok,
hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni...
De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van?
A csavargó
köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget.
Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette
az oldalaikat.
– Nézd meg,
milyen szép hajam van! – mondta a gyermek.
– Senkinek nincs
olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied!
S ahogy a
gyerekek szokták:
– Tessék
megnézni a hajamat!
– Menj innen,
amíg jó dolgod van! – mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: – Szedd a
lábad, ha mondom...
De a
pillantása ottmaradt a gyereken.
Ott állt
derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát,
megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék,
az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán.
– Szép? –
kérdezte.
A csavargó
csak nézte a gyereket.
– Ugye, milyen
szép?
Csak nézte a
gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete.
– Olyan, mint
a selyem! – mondta a gyermek.
A csavargó
visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az
előbb.
– Mondjad,
hogy szép! – mondta a gyermek.
– Szép! –
mondta.
A kislány
kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult
maga körül.
– Senkinek
nincs ilyen szép haja! – mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen
tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta,
összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak
a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is
fordult meg.
– Szép volt?
– Szép!
– Nagyon szép?
– Az!
– Akkor
mondjad úgy, hogy: nagyon szép!
A csavargó
lenézett a földre, és azt mondta:
– Nagyon szép!
A kislány
kacagni kezdett.
– Na, látod...
S kacagott. De
közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte
ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké:
– Ha eső lesz,
akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a
sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya,
mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen,
meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton,
sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz,
mocskos, hideg sár...
A csavargó
lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek
a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között.
– Olyanok a
lábaid, mint a hidak! – mondta a gyermek.
Valóban, mint
két átdobott fa feküdtek a partok között.
– Mint a
hidak? – kérdezte a csavargó.
– Mint két
nagy híd!
– Akkor lépj
rá, és gyere át hozzám!
A gyermek
felemelte a fejét.
– A lábaidon?
– Azokon!
Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a
hidakon...
A gyermek
összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a
homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között.
Lassan
végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.
– Mondd, hogy
nagyon szép volt a hajam...
– Nagyon szép
volt a hajad!
– Olyan, mint
a selyem...
– Olyan, mint
a selyem!
Felnézett a
napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé.
Előbb az
egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal
felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek
felé.
– De... most
is szép a hajam!?
– Nagyon
szép... olyan, akár a selyem!
Továbblépett.
De csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt:
– Nem
hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint
ahogyan én énekelek...
A kezét a
csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a
vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél.
– Senki olyan
szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek... Nem hiszed?
– De...
Elhiszem!
Ránézett,
kutató, makacs tekintettel a férfi arcára.
– Még nem is
hallottad... Akkor honnan tudod?
– Biztos te
énekelsz a legszebben!
– Olyan...
mintha kis harangok szólnának...
– Egész
biztosan olyan!
– Még annál is
szebb!
– Biztos
szebb!
– Nem hazudsz?
– Nem!
Félrefordított
fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a
szemeit megint összevonta.
– Most majd
meglátod! – mondta.
Hátralépett,
kezét összefonta a háta mögött. énekelni kezdett.
Az én hajam szép,
aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan.
Jaj, de szép a hajam!
Nincsen senkinek olyan...
Közben a karját felemelte, fejét
hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán
meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza
a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és
csendesen, éppen mint a madár is a levegőben.
– Szép volt?
A csavargó
elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a
messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség.
Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak:
– Most fordulj
meg, és menjél haza szépen...
Elhúzta a
lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt,
tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva.
– Menjél haza
szépen...
– Szép volt?
A csavargó
hallgatott.
– Szép volt?
– Szép!
– Akkor menj,
és hozzál virágot nekem! – mondta a kislány. – Menjél és hozzál virágot. A
hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem!
Közelebb
lépett.
– Nagyon szép
volt?
– Nagyon szép!
Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte.
– Akkor most
énekelj te is...
Pontosan
egymás szemébe néztek.
– Menj haza...
– Akkor most
énekelj te is... és azután majd hozhatsz virágot nekem!
– Hozok
virágot!
– Nem!
Énekelj!
A férfi
kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult.
– Nem tudok...
Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél... „Az én hajam
szép, senkinek... nincs olyan szép...” Látod: nem tudok énekelni...
A gyermek csak
állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan
visszalépett az árok mélyére, és azt mondta:
– Menj, és
hozzál virágot!
Nézte, hogyan
áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak
a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva
maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé.
Hajladozott,
lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy
odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy
csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek,
hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget.
– Tessék... –
mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot.
Ott állt az
árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény,
mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte
fehér felhőkkel.
– Amiért
szépen énekeltél!
A gyermek nem
nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót
és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a
könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta
a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok,
énekelni kezdett. De összevissza, akár a kislány:
– De kék az
ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág
sárga meg kék... sárga a virág meg kék...
Mint a régi
dudákból, úgy jött a hangja.
A kislány
odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb,
amikor először állt meg a csavargó előtt.
-Még...
Az meg énekelt
tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre,
énekelte.
– Még azt sem
láttad... hogyan tudok táncolni – mondta a gyermek.
– Senki nem
tud olyan szépen táncolni, mint én... Nem hiszed?
A csavargó
felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az
érintetlen víz.
– Nem hiszed?
– kérdezte a kislány.
Csak
hallgatott.
A gyermek
megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe.
– Ezt neked
adom! – mondta.
Aztán leült a
földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe.
– Ezt is neked
adom!
A férfi
felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a
tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott
nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát
ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét.
– Szedjél
virágot nekem!
A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta,
megfordultak, és beindultak a mezőbe, mentek a füvek és a
virágok között, s
végül kicsik lettek, mint a pillangók,
