Zsolt 118,1-15

¹ Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme!

 ² Mondja hát Izráel, hogy örökkévaló az ő kegyelme! 

³ Mondja hát az Áron háza, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

 ⁴ Mondják hát, a kik félik az Urat, hogy örökkévaló az ő kegyelme! 

⁵ Szükségemben segítségül hívám az Urat, meghallgatott [és] tágas térre [tett] engem az Úr.

 ⁶ Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?

 ⁷ Velem van az Úr az én segítőim közt, és nézni fogok az én gyűlölőimre.

 ⁸ Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.

 ⁹ Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni. 

¹⁰ Körülvettek engem mind a pogányok, de az Úr nevében elvesztém őket.

 ¹¹ Körülvettek, bizony körülvettek engem, de az Úr nevében elvesztém őket.

 ¹² Körülvettek engem, mint méhek; eloltattak, mint tövis-tűz, mert az Úr nevében elvesztém őket.

 ¹³ Igen taszítottál engem, hogy elessem; de az Úr megsegített engem.

 ¹⁴ Erősségem és énekem az Úr, és ő lőn nékem szabadulásul.

 ¹⁵Vígasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban:

 Az Úrnak jobbkeze hatalmasan cselekedett! 

A refrén

A 138. zsoltár visszhangjára

„Mert örökkévaló az Ő kegyelme”

- olvasom újra meg újra,

mint csodálatos ujjongó refrént,

akár a teremtés csodáit

zengi a hárfa húrja,

akár Isten népének útja

vonul végig az éneken

át vereségeken, győzelmeken.

Mintha mindennek

az az egyetlen, drága titka lenne,

hogy „örökkévaló Isten kegyelme”.

Így lehet mindenki életének,

mindegyikünk élete énekének

refrénje, visszatérő szép sora.

Jó volna megkeresni, rátalálni,

a megtett utat visszaemlékezve,

mégegyszer végigjárni

mélységeken, magasságokon át.

Odatehetnénk-e minden után

a zsoltár visszatérő szép sorát:

„mert örökkévaló az Ő kegyelme”?

Életem énekének

refrénjét keresem.

Szálltak az évek. Vitt az út

át örömökön, szenvedéseken.

De nincs, amit Megváltóm keresztjének

ragyogása át ne ölelne!

Azért volt minden, és azért lett minden,

„mert örökkévaló az Ő kegyelme”!

Túrmezei Erzsébet

(„vetés és aratás” folyóiratból 1988. 1. sz.)

Bizalom Istenben

Bizalomért imádkozom

Uram, csalódott és bánatos vagyok,

Egyedül csak Benned bizakodok!

Nincs más, aki segítene rajtam,

Nincs más, akihez fordulhatok a bajban.

Uram, Te vagy vigaszom, reményem!

Ha velem vagy, nincs mitől félnem!

Mélyítsd el bennem ezt a tudatot,

Mert félelmet találsz, ha szívemet kutatod!

Bízni akarok, Uram, benned,

Bizalom nélkül az élet nem megy.

Emberekben már sokszor megbíztam,

Megrendült, szétfoszlott ezért a bizalmam.

Rajtad kívül nincs, akiben bízzak!

Nincs, akinek bánatomról sírjak!

Növeld, kérlek, a bizalmat bennem,

Hogy bízzak benne, hogy meghallgatsz engem!

V.Z.2012.05.03.

Mindennek dacára

Mint egy bujdosó itt a földön,

Sorsomba lassan beletörődöm.

Vándorutamban fáradt testtel

Roskadozom gyakran a kereszttel.

Járom utamat töretlen hittel.

Ha tátongó szakadék szélén járok,

Rémítenek a mélységek, a magasságok,

Szívemből Hozzád kiáltok.

Hiszem, és tudom, hogy Te látod.

Te vagy, ki léptemet vigyázod.

Ha kísértések ostromolnak,

Bennem a vágyak korbácsot fonnak,

Nyugalmamban háborgatnak,

Szakadékba taszítanak...

Uram, csak Te el ne hagyj!

Ha testemet a romlás dúlja,

Kikezdte már az idő vasfoga,

Roskadt a váll, inog a láb,

Remeg a térd, görnyedt a hát,

Bátorságom is alászállt:

Akkor eszembe jut az ige,

Hogy aki ott van Isten kezébe,

Onnan semmi ki nem ragadhatja,

Sem magasság, sem mélység,

Sem hatalmasság, sem fejedelemség!...

Az ige remény és támasz nekem,

Világosságom és lelki fegyverem.

Belső emberemet táplálja,

A külső romlás dacára...

Istennek köszönet és hála!

Vajdai Zita, 2010.10.23