Leborulva imádta Őt
Jn 9,35-38
Meghallotta Jézus,
hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel te
az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus így
felelt neki: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” Erre az ember így szólt:
„Hiszek, Uram.” És leborulva imádta őt.
Igehirdetés
Múlt vasárnap este
ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk. Láttuk, hogy ott nem gyógyítás
történt. Jézus ennek az embernek nem a megbetegedett látószervét gyógyította
meg, hanem a hiányzó látószerve helyére teremtett szemet. Egészen nyilvánvaló
lett itt az Ő isteni teremtő teljhatalma. Ezért is kapják fel a fejüket a rend
őrei és több tárgyaláson keresztkérdések tűzébe helyezik ezt a meggyógyítottat.
Ki az, aki foglalkozott veled, hogy csinálta, mit csinált, és biztos-e, hogy
vak voltál, és biztos-e, hogy most látsz? Ki nem fogynak már a nevetségességig
a kérdésekből, mert ez egyértelmű messiási jel volt — amit éppen ők, az írás
tudói ismertek a legjobban —, hogy vakon születettnek látást adni csak Isten képes.
Ez mindent eldönthet a tekintetben, hogy kicsoda Jézus.
Láttuk azt, hogy
sajnos mi is mindannyian lelkileg ennyire vakon születünk. Szü-letésünktől
fogva nem látjuk Istent, nem szá-molunk vele. Nem látjuk önmagunkat sem
azoknak, akik vagyunk, nem látjuk az Istentől elkészített lehetőségeinket, nem
látjuk a bűnt bűnnek és az Istent olyan nagynak, amilyen Ő valójában. Nekünk is
arra van szükségünk, hogy teremtő hatalommal nyúljon bele az életünkbe Jézus.
Jézus Krisz-tusnak ma is van hatalma újjáteremteni mind-nyájunkat és elsegíteni
oda, hogy látni fog-juk helyesen a láthatókat, és érzékelni fog-juk pontosan a
láthatatlanokat is. Vagyis új-ra emberré formál minket, akik a teljes
va-lóságot látjuk, és helyesen tudunk azon tájékozódni.
Innen folytassuk most
a történetet. A ma hallott részből három szót szeretnék majd kiemelni. Azok
kedvéért, akik nem tudták nyomon követni az előzőeket, röviden hadd foglaljam
össze, hogy miről is van itt szó, mert az első mondattól kezdve örömhír ez a
történet.
Azzal kezdődik, hogy
Jézusnak nagyon keményen nekiesnek a vallásos élet vezetői, a templomban éles
vitát folytatnak vele, és olyan méregbe gurulnak az Ő szelíd válaszain, hogy
ott mindjárt meg akarják lincselni — vagy ahogy a Biblia mondja: meg akarják
kövezni. Köveket ragadtak, hogy reá dobálják — ezzel fejeződik be az előző
fejezet. És ahogy ebből a helyzetből elmegy Jézus (egyelőre még nem ölhették
meg, mert még nem jött el az ő órája), akkor látja meg ezt a vak koldust.
Láttuk, hogy milyen nagy örömhír ez maga is. Hogy még ilyen fenyegetett
helyzetben sem önmagával van elfoglalva a mi Megváltónk, még itt is mások
fontosak neki: egy kicsi, egy névtelen, egy megvetett, egy senki.
Az is nagy örömhír,
hogy ez az ember még nem látja Jézust. Senkit és semmit nem lát, Jézust sem, de
Jézus már látja őt. Ez így kezdődik mindannyiunk életében. Mi még nem látjuk
őt, esetleg bőszen tagadja is valaki, beszéltem már ilyenekkel, de Jézus már
látja az illetőt és ismeri a sebeit, látja a terheit. Dávid azt mondja: számon
tartja még a könnyeinket is. Tömlőjébe sze-di, mintegy megszámlálja a befelé
elsírtakat is. Nála készen van mindaz, amire szük-ségünk van. Te még nem látod
Őt, Ő már lát téged.
Az Ő szeretete elkezd
vonzani, mint a-hogy ezt az embert is, akinek egy egyszerű parancsot adott:
menj el a közeli tóhoz és mosd le a szemedről a sarat. Az ember elment, s
miközben lemosta, látott. Mi nem tudjuk elképzelni, milyen élmény lehetett ez
neki. Amikor visszafelé jön és kérdezik, hogy ki tette ezt, azt mondja: egy
ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán a farizeusok maguk elé citálják és elkezdik
részletesen faggatni, és megint megkérdezik ők is: te kinek tartod Őt?
Érdekes, itt már nem
ezt mondja, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak, hanem ezt: prófétának tartom.
Ez már több annál. Erre ők megharagszanak, mert azt mondják, hogy szombaton
gyógyított, megszegte a törvényt, tehát nem lehet próféta, hanem egy közönséges
bűnös ember. A kollegáik egy része viszont azt mondja, hogy ha közönséges
bűnös, hogy tehetett ekkora csodát, amekkorát csak Isten tehet? Ezen
elvitatkoztak egymással.
Ez az ember viszont
elgondolkozott a-zon, hogy ők sem ismerik, hogy ki tette ezt velem, én sem
ismerem! Ki lehet Ő? Próféta vagy annál is több? Akkor hangzik el az az
erőteljes mondata ennek a meggyógyítottnak, amikor bizonygatja a farizeusok egy
része, hogy hidd el, ez bűnös ember, mert szombaton cselekedett ilyet, akkor
azt mondja: nem tudom, hogy bűnös vagy nem bűnös, nem tudom ezt teológiailag
eldönteni, egyet tudok: vak voltam, most pedig lá-tok. Erre megharagszanak rá
és kiközösítik.
Ez veszedelmes ítélet
volt, mert azt je-lentette, hogy akit Izráel népi és vallási közösségéből
kiközösítettek, az törvényen kívülivé vált, vagyis bárki azt tehetett vele
bün-tetlenül, amit akart. Agyon is üthették az ut-cán, nem lett neki
következménye. Sőt még megdicsérték az illetőt, hogy végrehajtotta egy ilyen
gonoszon az ítéletet, akit ki kellett közösíteni. Közvetlen életveszélyben
for-gott ettől kezdve ez az ember. Valamelyik fanatikus nekiesik és vége az
életének.
Nos, Jézus szemmel
tartotta őt, és meg-tudván, hogy kiközösítették, azonnal keresi. Ott a templom
zsúfolt udvarán Jézus úgy veszi az irányt, hogy odamenjen ehhez az emberhez, és
feltesz neki egy olyan kérdést, ami látszólag egyáltalán nem ide illő. „Hiszel te
az Emberfiában?” Megtanultuk már, hogy az Emberfia ugyanarra a személyre
vonatkozik, akit Isten Fiának, akit Messiásnak nevez a Szentírás. Ezek a fontos
jelzők mind egy személyre, Jézus Krisz-tusra vonatkoztak. Hiszel te Jézusban,
az Emberfiában?
Tiszteletreméltó a
meggyógyítottnak a gondolkozása, mert nem válaszol azonnal. Azt mondja: „Ki az,
Uram, hogy higgyek benne?" És itt újra megmutatkozik Jézusnak ez a
csodálatosan figyelmes, tapintatos, finom szeretete, és ez az utolérhetetlenül
bölcs pedagógia, ahogy elvezeti az igazságra azokat, akikkel elkezdett
beszélgetni. Nem megy ajtóstól a házba, nem nyitja ki előtte sarkig a
mennyország kapuját, hogy onnan az a fény, ami reá árad elvakítsa, hanem
fokozatosan nyitja ki előtte. Azt mondja: „Látod őt” Hm… Emberfia, Isten Fia,
látod őt… ki lehet az? Hagy időt arra, hogy gondolkozzék. Utána folytatja a
mondatot: „aki veled beszél, ő az.” Itt sem azt mondja: én vagyok. Kezdhette
volna ezzel.
Engedi, hogy
megérlelődjék benne a meggyőződés, hogy mérlegeljen, gondolkozzék, és úgy
hangozzék majd el egy magalapozott hitvallás. Ez el is hangzik. „Hiszek, Uram”
és leborulva imádta őt. Úgy, ahogy egy akkori hívő csak Istent imádta. Úgy
szólítja meg a názáreti Jézust, akit korábban csak prófétának tartott, ahogyan
egy akkori hívő csak Istent szólította meg: Uram — ezt mondták a Jahve név
helyett.
Ugyanarra a
felismerésre jut ez az ember ott a nyüzsgés közepette a jeruzsálemi templomban,
amire Tamás jutott húsvét után egy héttel: én Uram, és én Istenem. Felismeri
Jézusban az Isten Fiát. Felismeri Jézusban Istent. Mert Jézusban a mindenható
Isten van itt közöttünk és a mindenható Isten csak Jézusban van itt közöttünk.
Ezek nem öncélúan megfogalmazott dogmatikai formulák, hanem ettől az
üdvösségünk függ mindnyájunknak, hogy hisszük-e ezt. Annyira, hogy ugyanez a
János a levelében le merte írni, hogy aki ezt nem vallja, az az Antikrisztustól
van. Aki nem hiszi és vallja, hogy Jézus a testben megjelent Krisztus, az az
Antikrisztustól van. És nemcsak az üdvösségünk függ ettől a hittől és
meggyőződéstől, hanem az is, hogy a testben hátralevő időnket hogyan töltjük
el.
Éppen ez rajzolódik ki
gyönyörűen ennek az embernek a történetében. Előbb Jézus megajándékozta őt
testi látással, aztán fokozatosan elvezette lelki tisztánlátásra is, és ennek a
csúcsa az volt, amikor az Ő titka kinyílt előtte. Felismerte Jézusban az Is-ten
Fiát, az Istent.
Olyan szépen bomlik ki
ez ebben a három megjelölésben. Először azt mondja a kérdésre, hogy ki az, aki
meggyógyított? Egy ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán mikor a hatóság faggatja,
azt mondja: próféta. Itt pedig némi gondolkozás után megvallja a hitét: hiszek
benned, Uram, és hiszem, hogy te vagy az Isten Fia, ezért leborulva imádlak.
A legtöbb ember
életében ezzel kezdődik a Jézussal való kapcsolat, hogy egy ember, akit
Jézusnak hívnak. Valamit hallottunk harangozni. Olvastunk róla ezt, azt.
Hallottunk róla. Elképesztően sok buta és hamis könyv is megjelenik róla
mostanában, amik mind valami módon Jézust akar-ják bemutatni ki-ki a saját
elképzelése, ideológiája és vérmérséklete szerint. Olvasnak az emberek ilyet,
olyat, amolyat.
Besorolják a
történelem nagyjai közé. Egy nagy ember. Amiben benne van az is, mint a
történelem nagyja felett, a történelem elszalad. Tehát volt. Múlt időben
beszélnek ezek az emberek róla. Kár, hogy olyan makacs volt, nem végezték volna
ki olyan fiatalon, mert jó ember volt. Sok jót tehetett volna még, ha nem
ragaszkodik annyira az Ő Atyjához, meg tanításaihoz, még évtizedekig jót
cselekedhetett volna. De hát jobb sorsra érdemes fiatalemberként kivégezték.
Ennyi. Egy ember, akit Jézusnak hívnak.
Ennél lényegesen több
az, amikor valaki megkockáztatja, hogy próféta, ami azt jelenti, hogy nemcsak
egy ember, hanem Isten embere, aki Isten dolgait tanítja nekünk. Nagy tanító,
nagy gondolkodó. Olyan kedvesen ajánlotta valaki a múltkor figyelmembe, hogy
olvassam el mindenképpen, valahonnan szerezzem meg Jézusnak a Hegyi beszédét,
mert gyönyörű szép gondolatok vannak benne. Nem egészen időszerű az ma már,
mert a kor megváltozott, de azért érdemes elmélkedni rajta.
Próféta. Érdemes tőle
olvasni még ma is, pedig mi már mindent tudó, képzett, mo-dern emberek vagyunk.
De hogy mi helyet-tünk halt meg a kereszten, hogy nekünk csak azért van
lehetőségünk visszatalálni Istenhez, mert Ő utánunk jött és visszavezet; hogy
csak vele együtt jelenhet meg ember az Isten előtt úgy, hogy nem pusztítja el
az Isten igazságos ítélete; hogy Ő legyőzte a halált is, mert Isten és ma is
él, és akik hiszünk benne ma is beszéltünk vele, számíthatunk rá — mindez
hiányzik ebből: próféta. Szépen hangzik, de hiányzik belőle, féligazság.
Mennyire
csodálkozhatott ez az ember, amikor kimondta a hitvallást: „Hiszek, Uram"
és leborulva imádta őt azon, hogy ó, de messze van ez attól, hogy egy ember.
Hogy mondhattam olyat az elején, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak? Jézusnak
hívják, de nem ember… most már tudom: Isten. Úgy szeret minket, hogy emberré
lett, hogy az Ő örök isteni természete mellé ma-gára vette a mi nyomorult
testünket is, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Dehogyis egy ember … A
szerető Isten maga! Hogy mondhattam olyat, hogy próféta? Hát persze, prófétának
is a legnagyobb, de nemcsak az, ez fél-igazság, hanem Ő az Isten Fia, az
Emberfia, a megígért Szabadító.
Ez annyira élesen van
megfogalmazva a Bibliában, hogy semmiképpen nem szabad elködösítenünk, mert
maga Jézus így beszél erről: „Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet
egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát
tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt
elküldte. Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz
abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem
átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljön az óra,
és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik
meghallották, élni fognak. Mert a-hogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a
Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. Sőt arra is adott neki
hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.” (Jn 5,22-27)
Érdemes lenne minden
állítását elemez-ni, de erre most nincs időnk. Ezt az egyet ragadom ki: „Aki
nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt küldte”, akiben Ő
maga van itt jelen, akiről Ő maga tett bizonyságot: ez az én szeretett Fiam,
akiben én gyönyörködöm. Ha tehát valaki azt mondja, hogy hisz Istenben, de nem
hiszi, hogy Jézus Krisztus örök Isten, hogy az Ő kereszthalála helyettünk
bemutatott en-gesztelő áldozat volt, hogy Ő feltámadott és él, dicsőségesen
eljön majd másodszor is, és egyedül a hozzá való személyes kapcsolatunktól függ
az üdvösség vagy kárhozat, az nem hisz Istenben. Nem az igazi Istenben hisz, az
csinált magának egy bálványt és abban hisz. Isten úgy rendelkezett, hogy aki Őt
tiszteli, az tisztelje a Fiút is ugyanazzal a tisztelettel. Ha ezt nem teszi,
akkor nem az igazi Istenben hisz, akkor bálványimádó.
Érdemes ám ezt
kritikusan és becsületesen végiggondolnunk, mert sokan, még templomos emberek
is visszariadnak attól, hogy Jézus istenségét vallják. Mert mi nem akarunk
embert isteníteni… Nem bizony! De pont ezt kell eldönteni, hogy Ő ember vagy
Isten. Kinek mondta magát, kinek állította őt a Mindenható és annak hisszük-e?
Ebben a rövid
hitvallásban, hogy „hiszek, Uram” és leborulva imádta őt, néhány sorsdöntő
felismerés van. Benne van mindenekelőtt ez: felismerte ez az ember Jézusban az
Istent. De benne van az a felismerés is, hogy most már személyes kapcsolata van
az élő Istennel Jézus által.
Nem tudom,
megfigyeltük-e milyen hidegen és tárgyilagosan hangzik az, hogy egy ember, meg
az is, hogy próféta. De a harmadik elnevezés végén személyrag van. Azt mondja:
Uram, mi összetartozunk. Te észrevettél engem, beléptél az életembe. Tő-led
akkor, amikor még semmit sem tudtam rólad, ajándékot kaptam. Az életemet kaptam
tőled. Uram, én ezért mindig veled akarok maradni. El nem fogy a hála a
szívemből. Te vagy az Úr és én a te szolgád. Mit akarsz, hogy cselekedjem?
Egyszerre létrejön az
a személyes kapcsolat és az a világos alá-fölérendelés, amire Isten az embert
teremtette, és ami megsemmisült, mikor mi Isten ellen fellázadtunk.
Megpróbáltuk Őt letaszítani a trónjáról. Összeeszkábáltunk magunknak egy
tró-nust, felkapaszkodtunk rá, fogjuk a két kar-fáját utolsó erőnkkel is és
megpróbálunk uralkodni. Isten nélkül kis istenné válik min-den ember.
Figyeljétek meg,
mennyire magunk körül forgunk csak a mai napon. Amiket elterveztünk, vagy eddig
mondtunk, tettünk, vagy amit csinálni fogunk. Mennyire az a döntő, hogy mi
kellemes nekünk és mi nem. Ki nem fogynak emberek a maguk hőstetteiért dicsérni
magukat és a maguk sérelmei miatt sajnáltatni magukat. Bármikor, bárkiről
tudunk valami rosszat mondani. Hogyne, hiszen legalább azon az egy ponton mi
feljebb érezhetjük magunkat, és abban különbnek tekinthetjük magunkat, s erről
a hall-gatót is igyekszünk meggyőzni. Sokszor sze-rénykedve, hogy ne lógjon ki
a lóláb. Ez azonban előbb-utóbb mindig meglátszik.
Ki szervezi meg az
életünket? Mi kézbe vesszük és megszervezzük. Hadd kérdezzem meg: ki kérdezte
ma reggel Istentől: Uram, mire adtad nekem ezt a vasárnapot? Mit akarsz, hogy
ma csináljak? Lehet, hogy eszünkbe jutott volna valaki, akihez el kell menni
vagy megírni egy levelet, vagy visszaadni, vagy odaadni valamit, vagy útba
ejteni valakit templomból hazafelé me-net. Vagy megvallani valami bűnt és itt
hagyni végleg. Vagy elfogadni végre vala-mi olyan ajándékot, amit Ő kínál,
netalán Őt magát, Jézust. Ez azt jelentené, hogy lejövünk végre arról a
trónusról és azt mond-juk: te vagy a királyok Királya. Ez a hely egyedül téged
illet meg, Uram. Én pedig kész vagyok mától kezdve szolgálni neked.
Akiben ez a döntés
megszületik, és ezt elkezdi gyakorolni, az éli át, hogy a lehető legnagyobb
méltóság egy ember számára az, amikor így elkezd szolgálni Jézusnak. Akkor
zökken a helyére egy elrontott élet. Akkor kerül vissza az elveszített
pozíciójába a bűnös. Akkor lesz újra kapcsolata Istennel Jézus által. Mert
akkor ismeri fel, amikor végre elismeri, hogy Ő az Úr, és egyedül Ő legyen. Nem
akarok tovább istenkedni, Ő az Isten, én ember vagyok. Ő a Teremtőm és én az
alkotása vagyok, és egyedül Ő tudja mire teremtett, és az Ő céljainak szeretnék
megfelelni, az Ő akarata hadd valósuljon meg az én nyomorult életemben is.
Ó, de messze van ez
onnan: egy ember, akit Jézusnak hívnak, de még ettől a vallásos választól is:
próféta. Ez az Istenhez visz-szatalált igazán hívő ember nagy felismerése.
Ahogy ezt a három
kifejezést ízlelgettem, eszembe jutott egy régi emlékem. Egy ideig voltam
segédlelkész egy olyan kedves főnök mellett, aki jó barátja volt egy igen nagy
magyar írónak. Mivel annak az írónak a rokonsága ott volt eltemetve, többször
lejöttek a temetőbe. Egy alkalommal baráti társaság volt együtt a főnökömnél és
nekem is kellett ott egymást csinálni, és erről az íróról beszélgettek. Volt,
aki hallott róla. Örömmel közölte, hogy hallotta már ezt a nevet. Volt, aki
überelni akarta őt, és beszámolt arról, hogy mit olvasott tőle. Mondta pontosan
a címeket. Valaki hallgatott. A végén az egyik nagyhangú résztvevő megkérdezte:
maga nem ismeri ezt a nevet? Mire ez az asszony csendesen azt mondta: a férjem.
Ez a különbség: hallot-tam róla, ennél több: olvastam tőle, meg is tudom
mondani mit; vagy együtt élek ve-le, a férjem.
Egy ember, akit
Jézusnak hívnak, — hal-lottam róla, próféta, — ismerem valameny-nyire a
gondolatait és tisztelem őt, Uram — együtt élek vele. Egyszer az én ajtómon is
kopogtatott, én kinyitottam neki, és úgy ahogy mondta, bejött és azóta mindenét
megosztja velem. Azóta van értelmes életem. Tudom, hogy ez olyan élet, hogy ha
egyszer utolsót dobban majd a szívem, akkor is megmarad, ez túléli a halálomat,
mert ez az élet Ő maga. Nékem az élet Krisztus.
Ide akar elsegíteni
minket a mi Megváltónk. Hol vagyunk mi a három fokozat közül? Akárhol vagyunk,
onnan léphetünk előbbre. Hogy lehet előbbre lépni? Az is világos ebből a
történetből. Ez az ember úgy ismerte fel Jézust, hogy hallgatta Őt. Megtette,
amit mondott, mindjárt a legelején elment megmosakodni. Nem okoskodott, nem
halogatta. A végén meg hallgatta Őt. Mindenki az ige hallgatása közben jut el
erre a hitre. A Biblia szerint nincs más út. A hit hallásból van, mégpedig az
Isten igéjének hallásából. Nem lehet másként Őt felismerni.
Gyárthat magának
különböző elképzeléseket bárki, de Őt igazán megismerni csak aközben lehet,
miközben Őt hallgatjuk. Ezért érdemes igét hallgatni, Bibliát olvasni, és amit
abból megért az ember — ha csak ilyen egyszerű parancs is mint amivel kezdődött
ennek a vaknak az életében: menj el és mosakodj meg — azt meg is teszi. Akkor
eljutunk mi is oda, hogy tudjuk leborulva imádni Őt. Ettől kezdve nem attól
félt ez az ember, hogy jaj, vele mint kiközösítettel mi történhet, hanem annak
örült, hogy őt befogadta Jézus. Lehet, hogy az emberek kiközösítették, de ahhoz
tartozik, aki őt a legjobban szerette.
Van egy szép énekük,
amelyik végig Jézusról szól. Legyen ez a mi személyes hitvallásunk:
Jézus Krisztus,
kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott
tanítónk,
Szent Atyáddal
felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi
megigazítónk!
Téged vallunk hatalmas
Istennek,
Kezdet nélkül való
természetnek,
Szent Atyáddal egy
örök Istennek:
Szentlelkétől
lelkeztél Istennek.
(286,3)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése