Vándorúton
Éveken
át pusztában bolyongtam,
szemem
közé szállt a rőt homok.
Manna
helyett tövis hullt utamra,
vezéreltek
hamis szónokok.
Elcsüggedve,
kétségbeesetten
kerestem
az ígért Kánaánt,
botladozva
kiégett göröngyön
felkeltem,
és indultam tovább.
Sivatagi
kígyók sziszegése
volt
muzsikám, esti altatóm;
Te
akkor is ott vigyáztad álmom,
nem
láttalak, ó, Mindenható!
Ág
hegyére röppenő madárral
nem
dicsértem felséges Neved,
hogyha
mégis dal termett szívemben,
behálózták
liánképzetek…
Most,
hogy újra fényt dajkál a hajnal,
szólít,
keres tiszta, Szent Szavad.
Megállni
e fura útvesztőben
egy
imára talán már szabad?
Sok
sokévnyi elpazarolt érdem
kegyelmedből
ragyog most felém,
Istenem!
Te mindenek tudója,
felelj
nekem! Ugye, van remény?
Feltámadnak
a „kiszáradt csontok”
léptem
nyomán itt, körös-körül,
friss
örömben megfürdetett lelkük
egy
testvérként hitben egyesül.
Németh Márta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése