Szembe a Nappal

Ásít a sivatag.

Ezer álnok álmos szemével

Gúnyosan hunyorog a homokóceán.

Állok a porhullámok közepén.

A két karom magasra tárva,

Az ég felé, az ég felé.

És égő szemmel és égő szívvel

Nézek, szembe a Nappal.

Hasad a hajnal.

Az álmos, szürke sivatag fölött

Megvillan a fény és fölkel a Nap.

Bíborosan, aranyosan,

Ifjan, tüzesen és szerelmesen.

És én, kitárt karral és szívvel,

Ifjan, tüzesen és szerelmesen,

Nézek, szembe a Nappal.

Minden sugár énrajtam rezdül át,

Minden dal rajtam csendül át.

Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?

Vagy egy nagy-nagy harmónia,

Dalból, tűzből és élő sugarakból?

Én vagyok-e a puszta lelke?

Vagy az én lelkem a Nap?

Nézek, szembe a Nappal.

Úgy átjár a fény,

Úgy fölissza a lelkemet.

És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,

A tüzes, imádságos és szerelmes,

A sivatagra és az én szívemre?

Vagy belőlem forrásozik a Nap?

Kitárt karokkal, magam is tűz,

Nézek, szembe a Nappal.

katalin