Jákob kútjánál

Uram, én ama városban lakom,

Ott lenn a völgyben, a pálmák tövében,

Ahol napsugár ég a lombokon.

Ama városban örökös a nap,

Ama városban örökös a hőség:

Ott lélegzik a szomjas sivatag.

Ott nincsen forrás, ott nincsen patak.

Két pálma van csak, két szomorú pálma,

S azokról éjjel könnyek hullanak.

Mi vagyunk, akik mindig szomjazunk,

Nappal és éjjel, örök epedéssel.

Szomorú város a mi városunk.

És szomorú víz ez a mi vizünk.

- Uram, ez a kút, ez a Jákob kútja,

S mi vizet merni mind ide jövünk.

Ez a kút Jákob élő kútja volt.

Mi ide járunk tikkadt korsainkkal

S ó jaj! mi tudjuk, hogy a vize holt.

Uram, mi halott vizeket iszunk,

És valahányszor bús cseppjeit isszuk,

Sírunk, és egyre jobban szomjazunk.

De te, Uram, te nem köztünk lakol.

Egy más világnak lehellete vagy te,

Ahol nagy vizek moraja dalol.

Ahol nagy vizek folynak, csendesen,

Élő vizek, a mélységből szüremlők.

Ó Uram, adj élő vizet nekem.

Uram! Szomjazom. Lábadhoz ülök.

Eleven kútfőd eleven vizétől,

Tudom, örökre megelégülök.

2018. július 16., hétfő