KERESZTÉNY VERSEK

Babits Mihály

Zsoltár gyermekhangra 


Az Úristen őriz engem 
mert az Ő zászlóját zengem. 

Ő az Áldás, Ő a béke 
nem a harcok istensége. 

Ő nem az a vészes Isten: 
az a véres Isten nincsen. 

Kard ha csörren vér ha csobban, 
csak az ember vétkes abban. 

Az Úristen örök áldás, 
csira, élet és virágzás. 

Nagy, süket és szent nyugalma 
háborúnkat meg se hallja. 

Csöndes ő míg mi viharzunk 
békéjét nem bántja harcunk: 

Az Úristen őriz engem 
mert az Ő országát zengem. 

Az Ő országát, a Békét, 
harcainkra süketségét. 

Néha átokkal panaszlom 
de Ő így szól: "Nem haragszom!" 

Néha rángatom, cibálom: - 
tudja, hogy csak őt kivánom. 

Az is kedvesebb számára, 
mint a közömbös imája. 

Az Úristen őriz engem 
mert az Ő zászlóját zengem. 

Hogy daloljak más éneket, 
mint amit Ő ajkamra tett? 

Tőle, Hozzá minden átkom: 
hang vagyok az Ő szájából. 

Lázas hang talán magában: 
kell a szent Harmóniában. 

S kell, hogy az Úr áldja, védje 

Bajor László

Az én nárdus-életem
Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástrom edényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem,
Világlott egyre előttem,
vígan villantva a fényen
fehér alabástrom edényem.

Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester,
Tudta, hogy hova készül,
Tudtam, hogy hova készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral bajjal,
indul a döntő harcra.
... Árnyak lopództak fehér homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem ...
Talán... meghalni értem.

Ott ül fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem, s a drága kenet
illatosan, ragyogva 
szelíd fejére permetezett.
“Te meghalsz értem!” - árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
“Én neked adom az életemet
és a szívem minden szeretetét.”

“Tékozlás!” - zúgtak fel körben.
Megbiztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár,
Tudtam, hogy semmiért se kár:
a kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár:
S áldom a percet, melyben
alabástrom edényem összetörtem.

Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő Királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.

Bajza József

ŐSZI DAL  

   Köd borong, száll a daru

Zúgva fenn az égen;

Száll s meleg hazát keres

Déli messzeségen;

Néki ott virít a hon,

Hol nincs tél az ormokon.

           

   Sárga a virágbokor,

A lomb hervadó;

Amit látsz, ó, föld fia,

Hamvatag, mulandó.

Gyarló létből a kebel

Jobb hazába esdekel.

   Szív, beteg szív, itt az Ősz;

lombjaid lehulltak,

S többé földileg neked

Ők ki nem virulnak:

De ne szálljon bú reád:

Lelsz te is majd más hazát